Igen, levelet írok. Újra. Talán így a legkönnyebb. Ki kell írnom magamból mindazt, amit érzek, amit éreztem, s ami - akkor azt hittem - megkeserítette az életem. Hogy szerettelek. Jaj, hogy szerettelek téged! Gyermekien, ártatlanul, naivan. Sosem szerettem még senkit ilyen hosszú időn át. Évekig. Reménytelenül, s mégis egy pici szikrával a szívem legrejtettebb zugában... Talán... Hátha... Majd egyszer... Úgy szerettelek, mintha már birtokolnálak. Soha nem kaptalak meg egészen. Mindig másé voltál, sosem az enyém. Sosem teljesen. Ez bosszantott, elszomomorított, s gyűlöltelek, amiért nem szerettél viszont. De akkor úgy láttam: csak legyél boldog. Nem számít kivel. Saját magamat csaptam be. És aztán hónapokon át mardosott a féltékenység. Nem tudtam elhinni, nem tudtam elviselni. Miért pont ő, miért nem én? Akkor nem értettem. Mostmár tudom. Egyszerű az egész. Egyszerűbb annál, mintsemhogy azt le tudnám írni neked, hiszen te is pontosan tudod. Akármit is mondtál nekem akkor.
Emlékek, amikre egész életemben emlékezni fogok, pedig a legtöbbjük csak apróság. Talán te már nem is emlékszel rájuk. Örültem, boldog voltam, ugyanakkor szenvedtem. Nem számított, hogy órákig, vagy csak percekig tartott az egész. Egy megjegyzés... egy gesztus... egy pillantás... egy érintés... amiből tudtam, neked is fontos vagyok. Emlékszem, a nagyszüleid sokáig nem akarták elhinni, hogy nem vagyunk együtt, annyit voltam nálatok.
Amikor együtt aludtunk, s te elmondtad nekem legféltettebb titkaidat. Miket másnak nem. Én voltam az egyedüli, az egyetlen. Olyan közel feküdtünk egymáshoz, hogy éreztem arcomon, ahogy kifújod a levegőt. Olyan könnyű lett volna akkor megérinteni. Megcsókolni. Tudtam, hogy nem szabad. Fájt is talán. Mikor egyik éjszaka nálatok voltunk, és te megkínáltál. Veled szívtam el az első szál cigarettámat, később az első szivaromat. Füllesztő meleg volt, kimentünk az erkélyre. Emlékszem izgultam. Talán nem is a szivar miatt. Talán mert megint olyan közel voltál, ahogy befújtam orrodon a szivar füstjét, ahogy te befújtad az enyémen. Belélegeztem, s mintha téged lélegeztelek volna be. Elnyeltelek akkor. Magamba szívtam az emlékedet, az illatodat, a szivar cseresznyés illatát, s egy pici üvegcsébe rejtettem, ahogy minden emlékünket. Azóta is örzöm ezeket az üvegcséket, s néha kinyitom őket, hogy emlékezzek. De már nem ugyanazok az érzések kavarognak bennem, mint azokon az estéken. Már nem szeretlek úgy. Ez nem jelenti azt, hogy visszautasítanálak. Talán csak azért nem, mert olyan sokáig szerettelek, hogy fájna, ha egyszer mégis történne benned valami és én nemet mondanék. Hogy lemondanék arról, amit több, mint három évig szerelemmel szerettem. Hogy nem használnám ki a lehetőséget. Nem tudom, hogy újra beléd tudnék-e szeretni. Talán igen. Talán nem. Azóta túlságosan eltávolodtunk egymástól. A fényképek még őrzik a kapcsolatunkat, de mi már szinte nem is foglalkozunk vele. De nem fájsz már, ó ne hidd. Ez már egészen más.
Emlékszem még a fogadásunkra. Tudom, hogy te sem felejtetted el, hiszen annyiszor emlegetted, ezért nem gondolom, hogy le kellene írnom, miről is szól. Azt hiszem három éve tehettük. Azóta nem volt alkalom. Három év, és semmi. Soha nem úgy jött ki a lépés. Kíváncsi vagyok, vajon melyikünk veszi a pezsgőt.
Emlékszem a 18. szülinapomra. Azt mondtad: "Csókolózni akarok veled!", később, hogy addig nem alszol el, amig vissza nem megyek. Megvársz. Én is akartam, és tudtam, hogy meg fogom tenni. És megtettem. Annyira féltem, annyira izgultam, és olyan hevesen dobogott a szívem, hogy azt hittem sosem hagyja abba a vad zakatolást. Egészen, amig el nem aludtunk. Csak egyetlen csók volt. Az első csókunk. Számomra felbecsülhetetlen értéke van. És aztán később még mennyi ilyen csók volt... Mennyi kis üvegcse tele az illatoddal és a csókjainkkal. Emlékek.