Levél a szívemhez
/Szívdobbanások/

"Homlokon csókolt az este,
S éreztem, szeretetből tette.”

Ez az érzés. Érezted már egyszer, de ez most mégis más. Tart már egy ideje, de sosem élted át igazán. Próbáltad elfojtani. „Nem érzem. Nem érezhetem.” Persze, amíg kicsit is fáj és tagadod a fájdalmad, addig sosem élheted át egészen. Addig nem teljesedhetsz ki. Pedig a másik szív is így érez. Mindketten szerettek, de mindketten féltek. Te beismered, ő beismeri. Nem bízik benned.

Vajon meddig dobogsz még csillogva, teljes tűzzel lobogva? Mi lesz, ha újra megállsz, s nem dobbansz már többet? Pedig ő is egy ütemre dobban veled.

Ez az érzés. Érezted már egyszer, de ez most mégis más. Tart már egy ideje, de sosem élted át igazán.

Hát megtörtént. Felcsillant a megismerés, a beismerés fénye. Hogy amíg dobogsz, vele dobogj. Testközelben. Hogy érezzen minden ütemet. De ő nem hisz benned. Hiszen valóban bármikor megállhatsz.

Ezt ő nem érti. Talán sosem fogja megérteni. Egyszer már megálltál.

...még nem tudja…

Hiányzol neki Te is, de nagyobb a félelme, mint az irántad érzett szeretete.

Te nem tudod neki elmagyarázni. Azt érezni kell. Ő még nem nőtt fel. Ahelyett, hogy átadná magát az érzésnek, a kételkedést választja. És te úgy gondolod, mást mond, mint amit érez. Azt mondja, nem bízik benned, nem bízik az örökkévaló dobogásban. Te pedig azt mondod: nem bízik magában. Nem hisz benne, hogy másodszorra is olyan jó lehet. Hogy most elég lesz neked. Hisz egyszer már megbántottad. Érthető. Te is így éreznél, azt hiszem. Pedig bántott ő is elégszer. …

- Szeretsz?
- Szeretlek.
- Akkor?
- Majd kialakul.

Persze amíg kicsit is fáj, és tagadod a fájdalmad, addig sosem élheted át egészen. Ő még nem hiszi el. Talán majd egyszer. (Fel a fejjel.)
Csapongó. Ilyennek ismerted. Így fogadod el, így szereted. De változunk. Ő is, én is.

Valaki hiányzik Neked. Találós kérdés.
Valaki hiányzik Neki. Találós kérdés.

- Várj még kicsit. – mondod neki. – Tedd rám kezed.
- Várj még kicsit. – mondja ő. – Még nem vagyok kész. Félek.
- Mitől? – kérded.

- Hogy tetszeni fog, amit érzek, s aztán újból fájdalmat okozol. – ez a válasza.

S te lesütöd szemed, mert emlékszel arra a napra. Sosem akartad, hogy fájjon. Mikor megtetted, s ő szenvedett, te is vele együtt szenvedtél. Te is könnyeket ejtettél.

De pszt! Halkan… ezt ő nem tudja.

Azóta is bánod azt a percet; azt a gyilkos pillantást; azt a fájdalmat; azt a tettet – a könnyeket. Abban a pillanatban tudtad, hogy elvesztetted.

Csak egy másodpercre álltál meg, s ez épp elég volt.

Utána sokáig csak bántottátok egymást. Tőle még fájdalmasabb volt hallani, s tőled még fájdalmasabb volt hallani. Aztán újra egymásra találtatok, de nem kerültetek elég közel, hogy érezzétek: még mindig egy ütemre vertek. Néha fáj beismerni valamit. Igen. Ez is ilyen.
Azóta bánod.

Úgy ismered őt, ahogyan senki más. Pontosan tudod melyik dobbanás mit jelent, s ez jó dolog. A szája bármit mondhat, de a szeme neked nem hazudhat.

Hát itt tartunk. Egy lépés az őszinteség útján, s aztán egy éles kanyar a kétkedés ösvényén.

Azóta voltak sokan mások, de soha olyan összhangban lévő dobbanások.

- Szeretsz?
- Szeretlek.
- Akkor?
- Majd kialakul.

Próbálod bíztatni, de ő nem akarja. Ne siettesd.

- Néha én is félek. – mondod te.
- Mitől? – kérdi ő.

- Hogy tetszeni fog, amit érzel, s aztán újból fájdalmat okozok. – ez a válaszod.

- Ilyenkor mit teszel?
- Hiszek.
- Miben?
- Szeretetem erejében.
- Értem már.

A félelem ösvényén halad, s az a vége felé összeszűkül, s két ágra szakad. Egy keskeny, bozótos csapás balra, a táblán ez áll: "A kétkedés és a bizalmatlanság zsákutcája". Jobbra egy széles út, U alakban vezet vissza a főútra. Innen indultatok. "Az egy ütemre dobbanó szívek országútja". Elindultál, de ő még marad kicsit. Most még nem tudja melyik útnak induljon neki.

Te nem tehetsz semmit, ez az ő döntése. Csak egy utolsó, halk mondatot küldhetsz az égbe, s meghallja, ha talán felnéz az égre.

- Ne félj kérlek.

Most boldog vagyok.

nyuszi - 2006.08.18-19..