Képzelet II.

Érzed, hogy félsz, hogy fáj, hogy nem megy.
Bármit is csinálsz, mostmár mindegy.
Gyötör a vágy, fájdalom, szív... hív.
Fájdalom, mely minden érzést kiszív

Tenni nem tudsz, a fejed hasogat, lelked örlődik;
s már gondolod... végülis minden élet a halállal végződik.

Csak mész az utcán, nézel körbe-körbe.
Olyan ez, mint álmod kissé görbe tükre.
Egy arc itt, egy pedig ott. Az mosolygott.
Ez sírt. Az üvöltött, ez futott, az haldoklott.

Segítenél de nem megy, nem a te dolgod az egész.
Most téged is éppen elég probléma emészt.
Nem számít a téren játszó gyerek, sem a virág.
Sem a szél, sem a fa, sem szerelem, sem barát.

Csak mennél, mennél már, el innen örökre!
Csak mennél, mennél már, a világ végére.
Nem számít hova, mikor, hogyan, s, hogy kivel.
Csak mennél, csak mehetnél már végre el innen.

Egy ismerős út, egy ismerős arc: "Szia!"
Kit érdekel már, hogy mi van vele? Vissza!
Fordulnál, ha menne, ha az arc engedne...
De nem hagy. Most bezzeg kíváncsi, nemde?

S vajon akkor hol volt, mikor kellett volna?
Mikor ölelésre, jó szóra szükséged lett volna?
Mikor csókot, símogatást vártál, mindhiába.
Az utolsó reggel emléke: reggeli az ágyba.

Aztán eltűnt, se telefon, se semmi. Semmi!
Ezért akarsz hát innen örökre elmenni. Menni!
Soha semmit sem kaptál tőle, hát ennyi. Ennyi!
Most rendbe kéne már az életedet tenni. Tenni!

Azért válaszolsz. "Szia.", de ránézni nem akarsz;
váltotok pár szót, majd csendesen továbbhaladsz.

Túlélés, nincs más törvény, ennyi az egész,
nem számít, hogy emléke még meddig emészt.
Már nyúlnál a késért, de megtenni nem mered.
Félelem fog el, hogy saját kezüleg ontsd ki életed.
Üveges szemed már sötéten a távolba mered.

Kiüresedtél. Kavargó érzések, kavargó gyomor,
fájó sebek, lángoló lélek, és csak bűzlő nyomor.
Száguldó élet, zűrzavar, csak a pusztító magány.
Számodra már nincsen többé áthágható határ.

Út mentén, fák alatt békésen haladsz. Autók mennek el melletted, utánuk nézel, s sétálsz tovább.
Már nem érzel semmit, semmit mi fájna. Elmúlt az egész, egy szempillantásra. Becsapod magad is, dehogynem fáj. Mar beülről, mélyről éget a fájdalom; eluralkodott rajtad az a bizonyos hatalom. Mást már nem tehetsz.
Tested a száguldó kamion elé veted, s imádkozol, hogy véget érjen végre gyötrelmes életed.

neverhood - 2006.10.28. 02:43