Történelmi előzmények

A harcművészetek kialakulásáig egészen az emberi társadalmak szerveződésének kezdetéig vissza kell tekintenünk. Már ekkor kialakulnak harcoló rendek, amelyeknek a legfontosabb feladata a harcra történő felkészülés, a tapasztalatok gyűjtése, továbbadása, kiképzési- és felkészítési formák létrehozása volt. A csoportos felkészítés mellett ugyanakkora hangsúlyt fektettek az egyének képességeinek fejlesztésére. Egyiptomi és sumér forrásokból tudjuk, hogy már ebben az időben megszülettek az első írásos művek, amelyek a harci felkészítés gyakorlatának, elméletének és filozófiai struktúrájának rendszerével foglalkoztak. Ezen művek töredékeiben máig fennmaradtak.

Ezekben a harci „műhelyekben” a fegyveres- és pusztakezes alkalmazások mellett az emberi szellem fejlesztésével is foglalkoztak. Ur, Uruk , Babilon ,Ninive , Egyiptom férfijai ugyanúgy vallási és filozófiai tartalmakkal megtöltött testi és szellemi életmódként élték harchoz kötődő hivatásukat, mint az erőházakban /Zur-khane/ képzett perzsa fiatalok, a ksatria kaszthoz tartozó indiaiak, a pusztákon a harc szabadságát /magyarul fejérek/ választó népcsoportok vagy a születésüktől fogva harcosnak nevelt spártaiak. A vallási-, zenei-, filozófiai tartalmakkal megtöltött kiképzési és személyiségformálási módszerek legalább annyira alkalmasak voltak arra, hogy képviselőiket „harci művészeknek” vagy „harcművészeknek” nevezzük, mint későbbi kínai és japán társaikat. Nemcsak a filozófiai, társadalmi tartalmakból merítettek a későbbi keleti kultúrák, hanem az indiai kultúra közvetítésével a harci mozgásanyagból is. Némely ókori kultúrában a harcosnak a harc ismerete mellett a vallás, a tánc, a zene, a filozófia ismeretével felvértezve olyan életmódot kellet folytatnia, amely mindenki számára példát szolgáltatott. Mozgási kultúrájuk pedig vetekedett a ma legkiválóbbnak mondott harcművészeti formákkal. Volt rá idejük, hiszen évezredekről beszélünk. Ráadásul a fegyveres környezet kevésbé volt változó, mint az elmúlt évszázadokban.