Az ő története sem egyszerű, ahogy nagyjából egyik állatomé sem, ugyanis eredetileg Romeo hörcsögnek indult. Régebben hörcsögöket tartottam, és szerettem volna ismét egyet, illetve kettőt. Egy Romeo-t és egy Juliet-et. Így hát elmentem az Árkádba [ez itt a reklám helye] és körülnéztem. Megnézegettem az összes kisállatot, hörcsög után kutatva. Aztán egyszer csak megláttam ezeket a csupaszfarkú izéket. Jé, patkányok. Mennyire szépek! És hát ugye nyitottnak kell lenni az újra. Azt hiszem abban a pillanatban már tudtam, hogy nekem nem lesz hörcsögöm, nekem patkányom lesz! Elindultam hát az eladóhoz, hogy kifaggassam mit eszik, hogy kell tartani és tudni akartam róluk mindent, mindent!
  Végül kihozott nekem egy kis ketrecet, amiben vagy húsz-harminc ilyen kis mitugrász pattogott fel-alá, rohangáltak a rácson és nyújtogatták ki a mancsukat. Mert ugye a legkönnyebb egy kölyökkel kezdeni az életet.
  És akkor megpillantottam. Ott lógott a ketrec tetején és már két hónaposan akkora heréi voltak, mint a feje. Ott helyben beleszerettem. Nem tudom, hogy a heréibe, vagy az édes kis pofijába, de kijelentettem, hogy Ő kell nekem. Szerelem volt első látásra. Az eladó kivette és a kezembe adta. Kezdésnek le is pisilt. Gyorsan felhívtam a szüleimet, hogy mi lenne, ha nem hörcsögök lennének családunk új tagjai, hanem egy patkány. „Nekem mindegy, csak ne kelljen nézegetnem.” - válaszolt anyukám a vonal túlsó végén. Éljen! „Te most hazajössz velem”. Szólaltam meg vigyorogva. Kaptam egy kis dobozkát, bele forgácsot, puff bele a kispatkányt, nyomás a pénztárhoz és már robogtam is haza, hogy megismertessem az új családjával. „…ne kelljen nézegetnem.” Persze, csak nem hiszi, hogy nem fogom mindenkinek a képébe nyomni? Hisz egyszerűen zabálnivaló!
  A hazafele utat persze nem a dobozban, hanem a garbóm nyakában, a hajam alatt töltötte. [Talán tőle örökölték a kölykök is a garbó-szeretetet.]
  Miután hazaértünk, rögtön mindenkinek megmutattam. „Nézd, Ő Romeo. Hát nem ééédes?!” Persze mindenkinek tetszett. Miért ne tetszett volna? Egészen addig amíg meg nem látták a farkát. Anyukám nagyon szerette őt, persze azért jól állt neki a távolság. Hitt abban, hogy működhet ez távkapcsolat formájában is. A bemutatás után betettem az új otthonába, hogy feltérképezze a terepet, szokja az új helyet. Végülis elszakítottam őt a társaitól, és itt most fura élőlényekkel van körülvéve, egyedül egy ekkora helyen!
  Nagyon hamar összeszoktunk és társakká váltunk. Mindenhova velem jött a vállamon ülve, még az iskolába is bevittem, sőt idősebb korában az egyik osztálykirándulás alkalmával a kabátomban a Hadtörténeti Múzeumba is elkísért. Végülis egy patkány miért ne művelődhetne? Szerencsémre, ha nem voltam otthon, akkor családom valamelyik tagja mindig adott neki friss vizet meg zabálnivalót.
  Először csak akkor volt kiengedve, mikor otthon voltam, lévén még csak akkor ismerkedtünk, de aztán felbátorodtam, és ha nem voltam otthon, akkor is nyitva volt a terrárium ajtaja. Olyankor mindig jó kis meglepetéseket okozott, ugyanis leginkább egy kleptomániásra hasonlított. Zsebkendő, A4-es papír, rágó, zokni… ezeket és még sok mást találtam ilyenkor a terráriumban. Ami mozdítható volt és elég kicsi ahhoz, hogy el is vigye, azt bizony gondolkodás nélkül vitte is, hiába hittem, hogy mindent elpakoltam.
  Egyszer lefekvésnél véletlenül nyitva hagytam az ajtaját. Reggel pedig arra ébredtem, hogy egy szőrös izé alszik összegömbölyödve a fejemhez bújva. Persze a legközelebbi ilyen esetnél azért tovább ment és nem egy alvó szőrösre ébredtem, hanem arra, hogy valami a szemhéjamat kóstolgatja.
  Csak kölyökkorában kapott kifejezetten patkánykaját, aztán pedig házikosztot, száraz kutyakaját, cicakonzervet meg persze gyümölcsöt, zöldséget. Soha nem volt semmilyen betegsége, azt leszámítva, hogy egyszer atkás volt, egy másik alkalommal pedig rosszul ugrott és eltörte a bal hátsó lábát. Nagyon sok olyat olvastam, hogy a patkány daganatos lett, ilyen-olyan baja lett, olyan emberektől akik kifejezetten csak patkánykajával meg drops-szal etetik őket. Nem hiszem, hogy ez annyira jót tesz nekik. Persze nálam is volt, amit R kiválogatott és félrerakta, jelezve, hogy „Ezt nem szeretem, vidd innen.” De mivel alapvetően a patkányoknak nagyon erős immunrendszerük van – bár ez a házikedvenceknél már gyengült kicsit a tenyésztés során – sok mindent kibírnak, alkalmazkodóak. Így az etetési stílusomon későbbi patkányaimnál sem változtattam.
  Két Juliet-je is volt. Az elsőt rejtélyes módon megölte, máig nem tudom, hogyan jutott hozzá. Juliet egy gyönyörű vörös kislány volt. Romeo meg antiszociális. Aztán körülbelül fél év múlva Alma, egy mentett patkány lett az új kedvese, szintén csuklyás. Ő volt az aki megrendszabályozta Romeot. A kezdeti verekedésekből mindig Alma jött ki győztesen, habár sokkal kisebb volt ellenfelénél. Aztán a verekedések abbamaradtak és inkább összebújva aludtak. Aztán megajándékoztak egy kupac kis gumicukorral. Később Almának új gazdát kellett találnom, mert nem tarthattam folyamatosan együtt Romeoval, különben havonta lettek volna kis csupaszfarkú, csupasztestű „izék”. Jó gazdája lett. Azóta is jó tenyésznőstény.
  Mikor elköltöztünk a szülői házból, anyukám kijelentette, hogy ha a görénynek [akinek vastag bundája van és bírja a hideget egy jó kis faodúban!] jó kint télen, akkor a patkányoknak is jó, mert a házban nem lesz állat. Így akkori Kedvesemhez költöztek télire [akkor már volt Romeonak egy lakótársa, de róla máshol írok]. Ott szegény páromnak megrágták a bőrkabátját, mert közvetlenül a ketrec mellé pakolta le. Kérdeztem mennyire faragták meg. Válasz: „Ablak nyit, kabát dob, ablak csuk. Ennyire.” Úgyhogy ebből azért némileg sejthettem.
  Aztán nem sokkal később kaptam páromtól a hírt, hogy Romeo nagyon rosszul néz ki, nem mozog, nem eszik, lefogyott. – na akkor azért nagy haragra gerjedtem, hogy miért nem tudott előbb szólni, merthogy már egy hete ilyen volt… Kimentem Diósdra, hazahoztam ketrecestül, lakótársastul, anyukám pedig megértően megengedte, hogy a szobámban legyen a ketrec. Azonnal rohantam vele a dokihoz. Kapott antibiotikumot, fiz.sót, mindezt három napon keresztül, de semmi nem használt. Kis csepegtetővel próbáltam beletuszkolni némi vizet, meg pépes müzlit. Bevittem az iskolába is, hogy 3-óránként próbáljak a kis testébe egy kis életet lehelni. Később már a nyelőreflexe sem működött. Nem volt beteg akkor sem. Öreg volt már, elmúlt négy éves, a patkányoknál pedig 2-3 év az átlag életkor. Egészen addig a kihúzott éjjeliszekrényem fiókjában aludt.

  Az utolsó este úgy döntöttem, hogy nem küzdök tovább. Szenved és el kell engednem. Másnap már nem vittem el az iskolába. Betakartam a plédjével és anyukám gondjaira bíztam. Mondtam neki, hogy szóljon, ha elment. Suli után éppen hazafele tartottam, mikor jött az sms: „Romeonak már nem fáj semmi.” Ennél szebben nem is fogalmazhatott volna. Nyugalmat éreztem és zaklatottságot egyszerre. Fájt, hogy elment, de tudtam, hogy el kellett őt engednem. Ott a buszon elsírtam magam. Ahogy most is. Sokan el sem tudják képzelni, milyen sokat jelenthet egy ilyen kis állat. A nyaralónk kertjében temette el anyukám és egy sárga nefelejcsvirágot ültetett mellé.

Képeket a Galerri-ben láthattok még róla.